Tagjaink költeményei
Ezen az oldalon egyesületünk tagjainak írásai olvashatóak. Más helyen történő közlésükhöz a szerző hozzájárulását ki kell kérni!
qpepe (Simon Péter)
Gyermeki látomás
Csak ültem ott, hallgattam a lángjuk:
Fényes-vígan vitázott világuk.
Egy órával ezelőtt kopáran,
Még ott, kamra mélyibe? láttam,
Hova nem süt le a lágy lámpafény.
Titkolt volt Ő, családi ó-rejtély:
"Jézuska hozta"- talán becsapás
Vagy ártatlan gyermeki látomás,
Amiért csodáltam!
A fánál ülve szőttem álmaim,
Dédelgettem kicsiny-kis vágyaim,
Míg a smaragdtorony minden ágán,
Mind az ezer, hosszú szúrós szárnyán,
Mint víz tükrében az égen által,
Csillagúton szembe úszva árral
Tündököltek gyémántlabdák rajta,
Ezüst papírangyal, aranyalma,
Mint mikor a kicsi szem csak kápráz,
vagy egy gyermek látja látomását,
Édesen, csodásan!
Az angyalok alatt gondolkodtam:
"Ki tett ide, míg bőszen aludtam?"
Míg képzetem födte hóförgeteg
És táncolni véltem tündéreket,
Meseország mámorában, fejem
Hajtva a párnában, megengedtem,
Hogy míg szemem népe csukva vagyon,
Előjer a kamrából utadon,
Ami tartott téged oly? sokáig,
Hogy gyermeki szemem is könnyben látszik,
Amíg csak csodállak!
De a könny sem hullhat okozatlan,
Titok sem maradhat megoldatlan;
Ki díszíti, míg én alszom ágyon,
Vagy nyughatatlanul tűröm vártom,
Míg gyermek-gyermek, fel nem foghatom,
Kis Jézuska, hogy hoztad válladon??
Csak egyet tudok, mióta láttam
A fát, kamra mélyén itt a házban:
Apám-anyám nincsen nyugovásban;
Mégis hiszem, a szent éjszakában
Gyermeki látomásom írt törvényt,
És minden évben szent csoda történt:
Karácsony csodája!
Szépségesen szép Karácsonyt kívánok mindannyiunknak!
qpepe (Simon Péter)
A kedves balladája
Ült a lány a tornácszélen,
Hűvös éjnek sötétjében,
S csak ő látta: a fekete éjben
Mily? komoran kúszik az esteli Hold.
Körülte a háza üres,
Bimbózó virágok és rügyes
Fekete álmok útján szőttes,
Tarka bokrok árnyain játszott a Hold.
Egy öreg fűzfa eresztette
Szomorú ágait a mélybe,
Hol csillámlott a patak ére,
Melyen tükörképére lelt a Hold.
Tónak tükrén szertefoszlott
Fénykoszorút messze hordott
A rideg-szállta szél, holott
Fényesb volt, mint bármikor a fönni Hold.
A lány arca megviláglott,
Szempárjára könny omolt,
Vállaira fője hajlott.
Nem látta már fellegek közt, mint dúl a Hold.
Ezüst könnycsepp kúszik végig,
-Pisze orr, rózsa ajka fénylik-,
Sós gyöngyszem hull, földet érint,
Miként eső zuhog. Eltakarva a messzi Hold.
Egymagába?, lelke zárva,
Idegennek nincs az tárva,
Hol a szív is csak egy árva
Érzés játszótársa, ki alszik, hisz fenn a Hold.
A lányka bezárta ott a házba
Szíve egyetlen virágszála
Szép színét; alvó szusszanása
A remény: látja még a kedvesét. Vagy csak a Hold?
Sikolyként, mint édes zaj,
Hatol a semmiségbe a ?hjaj?,
A sóhaj, a mély lelki baj,
Ezernyi zúgó áradat, melyben fürdőzik a Hold.
Áradt szét a lány bánata,
Életéből maradt árnya;
Csak lelkét hagyva hátra,
Szívéből szólt a hang, úgy dalolt a Hold:
?Hová tűntél, merre mentél,
Én szívemtől elköszöntél.
Te, ki engem megmentettél;
Csókod érte félő ajkam, nem látta, csak a Hold.
Mosolyoddal ébresztettél,
Álmos reggel, ha keltegettél,
S álmos éjjel, ha kivittél,
Fázó bőröm simogattad, min csillogott a Hold.
Ha csillámára tetted kezed,
S orcám pirult, lengve veled
Táncoltunk a titkon egybekelt
Csillagnép és fűzfaág alatt, mit fényesít a Hold.?
A szép leány, hervadt szirom,
Így gondolkodva múltakon
Gyönyörűn fájó fájdalom,
S elfojtá kis szívét, veres hajnalt fest a Hold.
S síró lányka, bár borzalom,
Mosolyát többé nem láthatom,
Az erkély alatt, a tornácon,
Ha fölkél a Nap, ott még fájón
Várja kedvesét, ki Szívével a csatába holt.
qpepe (Simon Péter)
Őszi táj
Simogat, suhan a szellő,
Susog, s suttog az erdő,
Szépen e sötétből szól:
?Oson velünk az idő.?
Hónak még hűlt helye vár,
Hónapok jönnek-e már?
De hol van a rózsafüzér?
Ha ez se a Nyár, se a Tél?
Milliom lilioma zár,
Lelkem, ha rétemre száll.
Börtönbe szerelmemért,
Ha tavaszra állna az ég.
De nem kel tavaszi virág
S nem zöldellnek a fák,
S nem jő a bárányfelhő,
Csak a bús-komor őszi idő.
?Hogy lehet zöldből ilyen,
Sárga és barna színem??
Kérdi a nyárfalevél,
Ha lehullás várja s a Tél.
Nap is csak nyugoszik még
Nem is kel föl az elébb,
Inkább maradva lenn,
Nem nézi, mi jő itt fenn.
Bárcsak maradnál még,
Nyújtnál még egy kis fényt!
De megjön az esteli Hold,
S minden hűs lesz és holt.
Meghal a réti virág,
Ledobja arany szirmát.
Úgy hal a Szív is bele,
Ha szüntelen lesz a tele.
De hol is jár az esze,
Hisz a hó még nem födi le,
Csak épp, hogy érezi már,
Ahogy fagyban hallgat a táj.
Síri a csönd, mi honol,
Fákban sem szólal a kor.
Egy magányos varjú, habár,
Mondja, hogy milyen nagy ?kár?
Kár, hogy nemcsak mese,
Egy múló komor zene,
Egy fájó dalnak a vége,
Az Ősz ily nagy közeledte.
Mert a fák sem mesélik el,
Mit a gyűrűik jegyeztek fel.
Állnak csak jómagukba?
A lombjaikat siratva.
- És simogat a zord szellő,
És suttog a mély erdő,
És a csúf sötétből szól:
?Elmúlt már az idő.?
qpepe (Simon Péter)
Ébredez a meggyfa
Ébredez a meggyfa,
Hó födte kopár ágait,
De felébred napja,
Nyíladozza csak virágait!
Jégborított rügyek
Szunnyadoztak az alvó fán,
De tavasz kelt Szent Tüzet
És ettől erőt vesz magán!
A melengető fény kelt
És a bölcs csillagok
Százezeres népet:
Ne szunnyadozzatok!
Mert eljöhet a tavasz árja,
Hogy mindenek örüljetek!
A sötétséget fény borítsa,
Havasokat meg füvek!
A madárdalszín egek
Boldogságot várnak.
Olyan nagy örömet,
Hol illattá válnak!
qpepe (Simon Péter)
Magyar, Ébredj fel?
Magyar, ébredj fel
Mert ébredned kell!
Hisz nincs az a sír
Melyből ne kelnél fel!
Most is el vagy temetve,
Hisz fátyol hullt szemedre,
Melytől nem látod
Mit látnod kellene!
Hát állj fel,
És nézz ki a fátyol mögül
Csak te vagy ott egyedül,
Hisz olyan népek vesznek körül
Kikbe ugyanaz a vágy tömörül;
Minden napon és éjen át:
Mikor vesszük el a magyarok teljes országát?
Századokon át,
Te védted Európát,
A tatártól és a töröktől egyaránt!
És miért!?
Míg védted a hátukat
Ők felszabdalták országodat,
Majd elfoglalták trónodat!
És ez sem volt elég,
Elvitték mindenét
Árpád unokáinak,
Kik most csak a sír alatt vacognak,
És nem tesznek azért hogy napfényt lássanak.
Hát ébredj fel!
Hisz ébredned kell!
Ne lássák elkorcsosult néped,
Hanem mutasd meg milyen vagy ha tényleg,
Tényleg összefogsz!
S nem a zsarnoksághoz szoksz,
Mire nevelnek.
Nem szabadna így temetned őseid,
Kik szabadságodért haltak kínt!
Nem így gondolták országukat,
Mikor még ők védték hazájukat!
qpepe (Simon Péter)
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Úgy mondd, mintha csak fiadon
Ragadnának meg a szavak
Miket felé hordanak
Mély sóhajid.
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Nem lehet, hogy ily napon,
Ne akadna kiáltásid, oly emberre
Ki utolsó hallásáig, helyébe
Ne maradna!
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Leszek most én, s mondhatom
Minden szavad rám talál,
S nem süket fülekre száll!
Fogadom!
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Nem lesz jó, hisz? tudhatom,
Mit nékem mondni? fogsz,
S míg hozzám szoksz, mégis
Tudni akarom!
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Hogy? szólanak ?nagy? Nyugaton,
Erről a honról, hol én lakom,
S miért én az életem is adom
Ha kéri azt!
Mondd csak Szél, én hallgatom!
Te ott voltál, s én nem hagyom,
Hogy azt ne mondd el,
Mit tudnom kell,
Mondd hát el!
Ordíts Szél, én maradok,
Amíg tartasz, kitartok,
Ha te fáradsz, megrogyok,
De mondd csak el mit
Tudni akarok!
Süvíts szél, én ragaszkodok
A válaszhoz mit várhatok
Ha kis hazám már feloldozást
Se szép szót, se bocsánatot
Nem kaphatott!
Suttogd Szél, én hallgatok,
S a könnyeket, miket dagasztott
A keserűség, az éveken át,
Mert nem lelte fénysugarát, csonka
Hazám, letörlöm.
Suttogj Szél, én hallgatom,
Mily szavakat rebegsz ajkadon,
Felét se értem, mert nem hiszem,
Hogy igaz lehet, mit mondasz nékem,
Csak bámulom.
Jöjj hát Szél, túl Alpokon
Üvöltve ébresztőt az alvókon!
Ha fel már őket nem kelti
A hazugság, de se a remény.
S szabadság!
Hát pusztíts Szél, ott Nyugaton
Hol megfogalmazódott ?trianon?,
Hol elvágták az ütőerét,
S szaggatták csak szerteszét
Magyarhont!
qpepe (Simon Péter)
Te világ!
Hallod-e te világ?
Nyomasztó rabigád
Alatt kis hazám
Hogyan nyög?
Miként veszi kezdetét,
E hajdan erős nép,
Egyre csak közelítő
Felőrlődése!
Egyszer e nép volt még,
Minek nem is olyan rég,
Te hajtottál fejet
S bókolhattál!
Mi vitézink hőstette volt,
Miért a harang folyvást szólt
Templomaitok tornyában
Déli nap sugárában!
S szól az még ma is,
Hol keresztény szív vak is!
A harangnak búgása,
Ottan meghal is.
Kifacsartad lelkét!
Megtépted a testét!
Rajzoltad körvonalát!
Sok ezer érző szíven át!
S most e nép kel eléd,
Szívét, hogy kitépd!
Mert nincs benne élet
Mit még elvehetnél.
Nem mossa le a sárt?,
A kőről mivé e nép vált
Már más, mint
A dicső halál!
Ha nem tud már összetartani
Hisz széthúzzák évszázados sebei
Miket Te vájtál!
Nagyvilág!
Akkor jön majd rá a halál
S búról a kedv haragra vál?
Mi elsöpré a gátat,
Mit te alkotsz.
Eddig fékezted népem,
Hogy azzá legyen amilyen!
Szabad és erkölcsös,
Mit te nem becsülsz.
Mert hazugságot hint a kezed!
Bűntől mocskos a te szemed!
S másért e nép nem is kiált,
Mint az Igazság!
qpepe (Simon Péter)
Keseregve Madarunkhoz
Süvít a szél, zúg a vihar,
Derekába szomorú Kárpátoknak.
Nincs hazája, nincs menedéke
Itt egy nemes párának.
Hol régen ménesek rótták körüket
S a magosba gyönyörű fák nőttek
Ott most csak égi madár szeli felhők alját
Ott ereszti ki a búját.
Fújja szél, áztatja eső
De ő csak száll az égen, kecsesen;
Nem rezzen szárnya,
Nem mozdul csőre,
Egyenes tartással száll előre.
Kárpátok öles pusztáit így járja,
Nincs néki helye, nincsen nyugovása.
Hisz saját népe nem táplálja,
Hagyja inkább pusztulni magába.
Hol megfordul, ott nem fogadják;
Hova lenéz, ott kitaszítják,
S nem gyógyítják meg baját.
Így megy nagy szomorúságban,
Nagy magányban,
Sok fia között egymagában.
De azért csak repül tova,
Repül ameddig lát
Bús hegyek tövéig
Hol régen igaz határ állt.
Rónák végén, erdők szélén
Hegyek- dombok alján, ott állt otthona,
Melyet most évszázadoknak
Terít be bús pora.
Elszennyezve e Szent Földet
Nem tekintve a szépségeket,
S nem figyelve e becses emlékeket.
Ó te kis madár, Ó te
Utolsó reménye testvéreinknek.
Szállj le a földre újra
S nem törődve másokkal
Tisztítsd meg lelkünk
S adj igaz ígéretet,
Hogy nő itt új fa,
S friss hajtású búza
Magjából készíthetünk kenyeret!
S majd tápláljuk ezzel mi itt a hitet,
Fekete felhő ránk újra nem borul
S szabadon ragyogunk mi tovább,
Ha eljössz hozzánk
Újra, Turul!
qpepe (Simon Péter)
Adott szó
Nincs bocsánat, nincs kegyelem
Ilyen élet nem kell nekem!
Kigúnyoltak, kinevettek,
S mint egy férget, úgy kezeltek.
Megsértették
Mi legfontosabb nekem
Megsértették becsületem,
Miközben másként kellet élnem
Mint igazi népem.
Nem érdekli őket,
Hogy ki vagyok.
S nem az a fontos nekik:
Miért harcolok?
Amiért harcolok
S miért örökké fogok.
Hogy higgyen ember embernek,
Adjon testvér testvérnek,
S a legfontosabb az adott szó legyen,
Ne egy okmány -irat melyet meghamisítanak teljesen.
Mert ha az nem kell?
Akkor széttépik,
Összegyűrik, s elteszik.
Igaz, a szó elszáll
Az írás megmarad
- Mondják azok sokunknak -
De az adott szó a lelkünkben
Örökre mély nyomot hagy.
S ha nem teszünk néki eleget
Hát a lelkiismeretünk százszor fizetteti meg!
S én adom Szavam most,
S adtam Szavam örökre!
Hazámat nem hagyom veszni a kezökre!
Míg létezem
S míg dobog szív e kebelben
Harcolok, s tartom a hitet
Az igaz emberekben.
Mert én nem tagadom le,
Azt, aminek születtem!
S nem Bocsátok meg azoknak
kik elárulták nemzetem!
S nem Kegyelmezek azon eszméknek,
Melyek megnyugszanak hallatán
Testvéreink szenvedésének.
Adnunk kell nekik most hitet,
Hogy dobog még itt a szív,
Honnan ők
Az utolsó csepp reményt szerzik.
qpepe (Simon Péter)
Ajtó mögött
Zárt ajtó mögött állunk,
S fényt mi már régóta nem látunk.
Nem láttuk már lassan száz éve,
Mióta a magyarnak-
Magyar lett legfőbb ellensége.
Veszekszünk, vitázunk
S nem nyújtunk segítő kezet
Mióta a magyar letagadja a magyar nevet.
Tabu téma lett testvéreink sorsa,
s mi csak állunk s hagyjuk őket veszni a porba.
Nem teszünk ellene,
Mert belénk már ezt nevelték,
Hogy azoknak kell hinnünk,
Kik országunkat széttépték;
Mert nem hallgatunk már öregapáinkra,
Kiknek igaz története vérrel lett írva.
Vérrel volt az írva,
Vérrel és könnyel,
Jó Magyaroknak fájó sebeivel.
Mert egy ügyért folyt annyi barátunk vére,
Hogy édes hazánkat visszakaphassuk végre.
Hazánkat, Magyarországot
Mely e föld legdrágábbik része
S melyben élnünk kell, és ha hív halnunk is érte!
Élnünk kell és halnunk örökre
s remélnünk a mi unokáinknak már nem kell harcolni érte.
Mert nem lenne az jó,
Ha így érne véget,
de ha mégis így történne?
Had lássam szabadnak
Még egyszer e népet!
S mikor megtaláljuk azt a kulcsot;
Melyért sok fiunk elhullott,
S melyet nékünk nem a sors nyújtott;
Vele kinyitván,
az ajtónál üvölti újra sok bősz torok,
Hogy: Éljünk hát újra, mi Magyarok!
qpepe (Simon Péter)
Miért is cselekszem?
Hát kedvem vón? most kardom ragadásához,
Rideg pengéjének megforgatásához!
Az acélt látni szememben tündökleni
Amint azt nap fénye ékest feldíszíti.
Csillogva szemembe, mint lángló tűz ere,
Mi bele-belekap a forrongó vérbe,
Vérembe, kebelembe, zúgó szívembe,
Fájón sarkalló életemnek lelkébe!
Jöjjön csak ide, ki fájdalmam okozta
Szemben állva velem, merjen csak danolva
Újra ellenem tenni, szemem tüzéből
Kikecmeregni, s úgy kiáltni dühéből
Nékem szóló fenséges gyűlöletéből,
Azt, mit mindig is mondott, sokszor elhangzott,
Felém nézve talán, sokszor is igaz volt:
Hogy hevesen zúg szívem s fejem követi,
El nem gondolkodva rajta, csak azt teszi,
Min az nagy szívemnek s lelkemnek lángja ég:
Becsület, erkölcs, hol végső útjához ért;
Hol megnyughatom, mert igazul tehettem
Mikor segítni vagy bajt okozni mentem,
Csakis, mert úgy hittem van még a világnak
Foganatja igazra; s van hely jóságnak!
qpepe (Simon Péter)
A pusztán
Egy vándor kit nem vezérel semmi jó, tudhatja csak egyedül, ebben az életben mennyit ér a végtelen puszta s vele együtt a levegő. Friss levegő, mely felszabadítja a lelket, elűz minden gondot és terhet, s felszabadít a borússág alól.
Vándoroltam én e pusztán,
Lelkemet hol-hol otthagyván,
Volt nékem előtte terhem is
Bajom, de még éltem is.
Hogy mi maradt, kérdezheted.
Volt ború, s keserűség helyett,
Maradt nékem még dolgom itt,
Melyhez erőt szívem itt merít.
Merítettem én eleget,
Csodákból melyek elém keltek.
Volt, hogy én segítettem,
Volt, hogy maguktól jöttek.
Mikor a végtelenben mentem,
S kérdeztem mind az egeket,
Elém nem raktak akkor borút,
Csak mulatatták velem, eleget.
Mert ez egek reám, miként
A saját gyermekükre néztek,
Úgy néztem fel én arra rájuk
Nem hagyták becsukni szememet.
Mert csillagok közepette,
Vannak az égi harcosok;
Onnan néznek le reám
Míg e Földön bolyongok.
Ez Földnek minden kincse
Mi engem idáig hozott,
Minden kincs mi nem fénylik,
Csak természetéből ragyog!
Nem az arany, sem az ezüst
Sem az minden drágakő,
Csak a természetnek lágy öle
Mi mindenkinek jó temető.
qpepe (Simon Péter)
Végtelen pusztákat látva?
Végtelen pusztákat látva,
Őket haragosan járva,
Fájó szívvel-lélekkel,
Jobb világot várva.
Ellensége vagyok immár
Minden fűnek-fának
Minden emberének
E nemes hazának.
Járom most már sok-
Sok bús esztendeje
Nincs szívemnek baja,
De nincs hova mennie.
Ezért fáj oly keserűn
Ezért bolondulok belé
Nincs mi visszatartson,
Nincs út hazafelé!
Elzúgott fölöttünk
100 év majdnem, lassan
Sok búval-bajjal jár
Ha az ember nem csal.
Ha az igazat mondom
Megvetnek engemet
Ha nem hazudok szemükbe.
Ott helyben elvernek.
Mert elmondom én mindig
Mi szorítja szívem
Mi nyomja a lelkem.
Így nem veszítettem.
Nem hagyom el magam
Akár hogy is kérik
Nem én biz ameddig
Szívem meg nem értik.
Nem beszélünk róla
Mert oly nagyon félünk
Nem tudom én mitől
Hisz ez jogos tőlünk.
Mégsem szólalunk meg
Mégis csak hallgatunk
Ameddig országunk
A sírban nem találjuk.
Tegyünk hát ellene
Tegyünk még mielőtt
Bujdosnunk kellene.
Apáink emléke elől.
Álljunk fel e sírból
Melyet magunk ástunk
Álljunk fel és keressük
Hol van Magyarságunk
Épphogy megvan még
Egy kis darab belőle
Nem szabad ezt hagyni
Menni veszendőbe.
Ragadjuk meg minden
Utolsó darabját,
Maradék szépségét,
az égiek csodáját.
Mert ha ez kezünkben
Nincs utunkban semmi
Nincs, mi megállítson
Jó Magyarnak lenni.
S ennél több nem is kell
E világon semmi
Se pénz, se ígéret,
A világtól semmi.
Ez nekünk minden
Ez mi feltölt minket
Aranyt és ezüstöt
Mérni ehhez nem lehet.
Ékes szójárásunk
Édes dalolásunk
A hazánk és nyelvünk
a mi megváltásunk.
qpepe (Simon Péter)
Egy barantás fohásza
Meggypiros a ruha, meggypiros a zászló,
- Büszke szemeinket az ég tartja magán-
Ezüstcsíkos vászon a napfényben ázón,
Hol kürt harsan fel a Kárpátok szaván!
És szél szárnyán kéljen, fellegekig érjen,
Hogy újra halljam még a magyar nép dalát!
Hogy felszegezett fejjel ne szégyenkezzen
Ki magosba zeng egy Hujj-hujj hajrát!
Menetelve menjen, egyem-kettemezzen
Minden délceg fiú és szépséges leány,
Ki a maga szívét soha nem feledte
Megdobogtatni egy magyar szó hallatán!
qpepe (Simon Péter)
Ott az én hazám
Hol a szél csendben ringatja a fát
Hol madarak danolják az élet dalát
Hol csöndben nyugoszik ég és világ
És ordas is halkan neveli fel fiát.
Százezer méhnek zeng ott a hangja
Hol folyó zúgva a forrását siratja
Virágok nőnek az égnek alatta
S lágyan süti e földet déli nap arca.
Hol délibáb kél a Hortobágyon
Édes szőlő érik szép napos dombságon
Szürkemarha legel rónaságon
És katica virít viruló virágon!
qpepe (Simon Péter)
Legyél!
Légy hát önmagad s ne tartozz már többé sehova,
Vagy légy magyar s vezessen az összetartozás tova!